Témánk a 2017-es The Babysitter című horrorkomédia, ami elborult trailerével hívta fel magára a figyelmemet, na meg persze Samara Weaving főszereplésével, majd még elborultabb cselekményével biztosított helyet magának egy kritikára. Engem megvett kilóra, és nem vagyok egy pihe, mondom miért.

A film alapfelállása, hogy a lúzer és mindentől rettegő Cole (Judah Lewis) szülei elmennek otthonról, fiukat a mindenki által kedvelt babysitter, Bee (Samra Weaving) felügyelete alatt hagyva. Cole lúzerségének bemutatása után természetesen kiderül (teljesen együttérezve vele), hogy fülig bele van esve a 10/10 Beebe. Kettejük atom cuki kapcsolatának bemutatása után pedig berobban a film horror és komédia része is, de még mennyire hogy berobban.

Cole vélt elalvása után az unalomig ismert üvegezés közben még mielőtt a szemeim forgatását be tudtam volna fejezni arra eszméltem, hogy Bee és négy barátja a kocka újsrác koponyáját lékelték két oldalról, hogy a kiloccsanó vért egy sátánista szertartáshoz felhasználhassák. Itt már fülig ért a szám az explicit erőszak és a gore elemek láttán, majd az egész eseménysort megleső Cole lebukása utáni hajsza meghozta nálam a tetőzést.

A karakterek dumái elképesztően ültek, a szereplők kimúlása kreatív és szellemes volt, felváltva röhögtem hangosan és mantráztam, hogy aztakurva. A rendőrök kiérkezését, ahogy megtörték a klisét, imádtam, emellett azonban bőszen  beleálltak a klisék kifigurázásába is. Ilyen volt a székhez kötözött bicskás jelenet, a szükségtelenül félmeztelenkedő karakter, vagy éppen a Cole levadászásán ügyködő csapat összetétele. Tovább kikacsintgatásokban sem szűkölködtünk a Reszkessetek betörők irányába a folyosón hagyott játékokkal, a tűzijátékkal és a  pókokkal.

Visszatérve a színészekre. Az látszódott, hogy a színészek nagyon élvezhették a forgatást, mindenkit jó volt nézni a szerepében. Judah Lewis és Samara Weaving abszolút hitelesen hozták karaktereiket, a kémia is megvolt közöttük. A fő humorforrás számomra azonban két helyről érkezett. John (Andrew Bachelor) karakterének dumáitól és reakcióitól, mimikájától sírtam a röhögéstől, na de volt valaki, aki még őt is tudta überelni... Robbie Amell karaktere, Max. Minden kijelzőn töltött percét zabáltam az embernek. Játéka, elborult humora és kiszámíthatatlan viselkedése koronázta meg nálam a filmet. A Cole és közte lezajló jelenet, ahol ahelyett, hogy megölné kiküldi a srác ellen egy lelkifröccsel, hogy álljon ki magáért, aztán mikor Cole végzett ezzel folytatja öldöklését.

Csak egy sort Cole szüleiről is. Leslie Bibb és Ken Marino nem volt sokat jelen, de abban a pár jelentükben imádtam őket, a hanyagul takaró alatt a férjét rejszoló, közben máshová figyelő nő jelenetek bármilyen mennyiségben jöhetnek.

A film hangulata tehát parádés volt, a zenei betétei, aláfestései jók voltak, de itt azért lehetett volna még többet is kihozni. Emellett lehetett volna még kreatívabb lezárást adni a sztorinak (ahogy Cole elszaladt majd a házukba hajtott azt azért imádtam), több és betegebb humorral dolgozni, illetve a film vége felé a gore elemek is eltünedeztek, de más rosszat igazából nem tudok mondani erre az alkotásra. Mostantól biztosan követni fogom a rendező McG munkásságát. 

Értékeljünk!

Mindenkinek ajánlom, aki egy laza filmre vágyik, nem akar gondolkodni, de az igénytelenség mocsarába sem süllyedni. Zenéi, bizarr jelenetei és eltúlzott hentelései és zúzásai borzasztóan szórakoztató horrorkomédiává teszik. Aki bírja a vérben ázó jeleneteket, a kifigurázó és elborult humort, az imádni fogja ezt a filmet... aki nem az kibaszott gyorsan szeresse meg különben lemarad emiatt egy másfél órás agyeldobásról! Kategóriájában nálam ez egy 8/10!

Ui. Amennyiben valaki be tudná zárni egy dobozba Samara Weaving sikoltását, tekintélyes összeg ellenében felvásárolnám. Elképesztően durván jól játssza el az ilyen jeleneteket! :D

Ui. II. Ha bejött a film akkor  szeptember 10-re megvan az esti programod.

Témánk a Netflixen elérhető 2018-as Hold the Dark című akció-horror-dráma-thriller, aminek trailere abszolút berántott, IMDb értékelése meglepett, Metascore pontszáma pedig elkötelezett, hogy megnézzem. Meg nem bántam, de sok köszönet sem volt benne...

A történet Alaszkában játszódik, ahol farkasok már három esetben raboltak el gyerekeket, aminek hatására az utolsó esetben érintett édesanya egy farkasszakértő íróntól kér segítséget, hogy ölje meg a környéken ténykedő vadállatokat mielőtt férje hazaér a frontról, azonban az események gyökeres fordulatot vesznek.

Kezdjük a fényképezéssel! A film hangulatát nagy mértékben meghatározza a nagyszerű fotózás. A tájak, a belső jelenetek, az akciók megtervezése és filmre hozatala nagyon megkapó tud lenni, mindehez pedig a zenei aláfestések is bekeretezték a látottakat. Minden pillanatban úgy éreztem, hogy még nem tudom mi történik pontosan, de ha nem is lenne semminek értelme már csupán a film hangulata elég lenne egy 6/10-hez.

Ehhez a látványhoz érkeztek meg a remek színészi játékok és sokat sejtető dialógusok. A Jeffrey Wright (Russel Core) és James Badge Dale (Donald Marium)  közötti kémia pazar, Alexander Skarsgård (Vernon Slone) és Riley Keough (Medora Slone) is nagy átéléssel hozza karakterét. Mind a négy szereplő története kapott annyi tartalmat, hogy megérthessük tetteiket, azonban az ehhez kapcsolódó történet és stíluselemek nem kerültek igazán összhangba semmilyen műfajjal és mondanivalóval.

A film eleje egy depresszív hangulatú, a főbb karakterek lelkivilágában barangoló bosszút sejtet a gyerekeket elragadó farkasok ellen. Már önmagában ezekkel a tájakkal és hangulattak megspékelve elég lenne egy nagyszerű filmalap kivitelezéséhez. Ezután azonban mikor Medora Slone éjszaka a kádban mosakodva démoni jelenlétet emleget és egy igen para maszkkal a fején bebújik a segítségére érkező Mr.Core "ágyába", akkor még jobban felcsigáztak, nagyon beleéltem magam egy igazán minőségi misztikus thriller/horror élményének ígéretébe, majd amikor a Solne házaspár gyermekének holttestét egy vérrel felkent koporsóban a hóba ássák teljesen megvettek kilóra. Aztán hát nem jött a megváltás... Az említett stíluselemek elsikkadtak, mibenlétük nem lett megmagyarázva.

A horror/thriller vonal után aztán a Keelutban megtörténő mészárlás kizökkentett a korábbi feltevéseimből és aegy akciódúsabb bosszú felé kalaúzolt, minek mentén minden arra (Vernon értékrendje szerint) rászolgálót meggyilkol Mr. Slone. Ennek a hajszának a végén, a bosszú (gyász) folyamat utolsó lépcsofokánál érkeznénk el Mrs. Slone megbűnhődéséhez gyermeke megöléséért, ami azonban nem történik meg, helyette egy barlangban töltött pásztoróra után gyerekük holttestével elsétálnak a naplementében.

A film végeztével kerestem a mondanivalót, amit magammal vihettek miután felálltam kanapéról, de sajnos azt nem igen találtam... A kimaradt démoni szállal karöltve (vagy akár anélkül is) az emberi lélek működésének ábrázolása művészi keretek között történhetett volna meg, de sajnos nem történt. Mike karakterének helyében éreztem maga, aki mikor megemlíti kollégáinak a szülés utáni depresszió jelenségét egy „Shut the fuck up!" keretében küldik el a francba. Amit viszont egészen terjedelmesen és érdekesen bemutatott a film, az az alaszkai őslakosok és az amerikai kultúra kapcsolata és ütközőpontjai voltak.

Értékeljünk!

A Hold the Dark egy nagyszerű atmoszférával rendelkező, lassan építkező, megkapó darab, amit jó nézni és hallgatni, színészei pedig nagyszerűen hozzák karaktereiket a közönség elé, azonban ha valami konkrét és jelentős mondanivalóra és esetleg ehhez passzoló horror/thriller elemekre vágynátok, akkor lapozzatok nyugodtan tovább a Netflix katalógusában. Viszont ha ennek ellenére mégis megnéznétek, megbánni nem fogjátok, de igazán örülni sem neki.

Témánk a Netflixen elérhető 2020-as akciófilm, a The Old Guard, amely olyan sztárokat vonultat fel (pazarol el), mint Charlize Theron és Chiwetel Ejiofor egy elképesztően gyenge kidolgozottságú film kedvéért. A történet szerint az emberiségben születnek halhatatlan emberek, akik évszázadokig élnek és létük minden viszontagságával megküzdve is próbálnak jót cselekedni.

A story tartalmazott potenciált egy mélyebb mondanivaló kifejtéséhez és muníciót egy látványos és véres akciófilm megvalósításához, amikből azonban csak töredékek valósultak meg. Az alapkoncepcióhoz hozzátartozik, hogy a főhősök halhatatlansága nem örökös, egyszer elmúlik, azt azonban, hogy ez mikor következik be senki nem tudja, ami egy jó eszköz lett volna a készítők kezében, azonban ez szintén nem lett jól kihasználva.

Ahogy ezek után sejteni lehetett, előkerült egy újonnan érkező halhatatlan, aki által a nézőknek el lehet mondani a négyfős csapat történetét, továbbá természetesen az egyik tag halhatatlansága is elmúlik a drámai elemek mélyítése érdekében. A történetvezetés nagyon egyszerű, természetesen a cselekmény arra épül, hogy el akarják fogni a halhatatlanokat, hogy rajtuk kísérletezve gyógyszereket (és profitot) állítsanak elő. Miután két harcost elrabolnak megindulnak a megmaradtak, hogy mindenkit legyakva kimentsék társaikat a fogságból. Ezt az egyszerű cselekményt néhol megtörik kisebb flashbackekkel, amik Andy (Charlize Theron) karakteréhez adnak is némi , azonban senki máshoz.

A film nem akart/tudott mondani semmi kézzelfoghatót, nem ment bele semmibe nagyobb távlatokban. Akcióban csakugyan nem sikerült maradandót alkotni, a templomos mészárlás volt csak eltalálva, itt még a zene is működött, de legalább nem maszatoltak a véres jelenetekkel, bevállalták azokat. A már említett részen kívül a zene siralmasan gyenge volt, nem teremtett atmoszférát, nem hozott hangulatba, de legalább teljesen kizökkentett a filmből.

A főbb karakterek színészi játékban hozták a kötelezőt, azonban engem a gyógyszerész CEO Merrick (Harry Melling) karaktere kifejezetten irritált, kidolgozottsága pedig szegényes volt. Céljait az emberiség jövőjére és a profitéhségére is fel lehetett volna építeni, azonban egyiknek sem adtak kidolgozottságot, a hozzá párosított szadista jellem pedig a kutatásra nézve abszolút kontraproduktív volt, mivel a kikötözött tesztalanyok jó emberek voltak, és igazán nem is lázadoztak.

Mellette Copley (Chiwetel Ejiofor) pálfordulása volt teljesen megalapozatlan. A karaktere motivációja átélhető volt, felesége elvesztése és az általa okozott törés miatt az, hogy a nagyobb jó érdekében beáldozna néhány embert teljesen hihető volt. Aztán ez a motiváció eltűnik és hirtelen már a guardok szövetségese lett.

Rajtuk kívül Book (Matthias Schoenaerts) karakterének motivációja is totál átérezhető volt, jól megindokolta, hogy miért is fáradt bele az öröklétbe. Eddig nem is lenne baj, azzal azonban volt, hogy teljesen feleslegesen dobta fel a társait, majd a végén ő is egyszer csak meggondolta motivációját és inkább visszament a bandához, az öröklét okozta depressziója egy pillanat alatt elmúlt na...

Ami felb*szott:

- Tulajdonképpen miért is volt akkora baj a guardok szemében, hogy általuk esetleg gyógyszert fejleszthessenek ki? Egyikük sem gondolt bele, hogy megdumálják a dokikkal, hogy adnak mintákat és mindenki happy, ahogy Copley sem kérdezett rá náluk egyszer sem...

- Miért kellett egyből belerángatni Nilet (Kiki Layne) a bandába, amikor teljesen jogosan felveti, hogy ő amúgy még vagy 10 évig simán meglenne, ameddig nem veszik rajta észre az öregedés hiányának jeleit?

- Miért kellett Booknak feladnia mindenkit? Miért nem cuccolt össze és ment be egy laborba, hogy ott tesztelhessenek rajta kedvükre, majd aztán megöljék, ha elkészül a gyógyszer? 

- Miért nem gondolt arra Book az elmúlt évszázadok alatt, hogy megkérje valamelyik társát, hogy vágja le a fejét és  külön ássa el, azzal gyanítom meg lett volna oldva a halhatatlanság... (amennyiben nem, legalább megemlíthették volna)

- Andy vagizása a végső "csatában" teljesen értelmetlen volt, amikor neki nem kellett golyóálló mellény, sőt még ragaszkodott is, hogy ő menjem előre Nile helyett.

- Az, hogy az évszázados múltra visszatekintő Andynek és a katonai kiképzésben részesült Nilenak sem volt gyanús, hogy a kommandósok a templomból nem vitték el az ideiglenesen halott Bookot, hogy később elárulhassa őket...

- Hogy kiemelték Andy telefonos képtörlős jelenetében, hogy mennyire körültekintőek, hogy nehogy bárhol felismerhessék őket, ennek ellenére minden akció során maszk és kesztyű nélkül mentek hentelni...

- Az, hogy a hatszáz IQ-s gyógyszerész CEO srác a hatvan kilójával egy hatalmas bárdot vesz a kezébe önvédelem címszó alatt olyan halhatatlanok ellen, akiket egy gépfegyverrel (amivel tele volt a ház) simán ki lehet ütni percekre...

- Végül pedig, hogy az elején, mikor szitává lövik a bandát a kommandósok, aztán kedélyesen nekiállnak dumálgatni az parádés, biztosan nem tudták, hogy halhatatlanokkal van dolguk...

Értékeljünk!

A The Old Guard egy maximum egyszeri agykikapcsolós "szórakozásra"/unaloműzésre ajánlott annak is, aki nem valamiféle elgondolkodtató, tartalmasra szórakozásra vágyik. Egy se nem jól felépített, se nem kifejezetten látványos, semmiféle mélyebb mondanivalóval nem rendelkező, vacak zenékkel operáló 120 perces biztonsági játék, amit kétszer megszakítottam nézés közben annyira magával ragadott...

Témánk a július 10-én az AppleTV+ kínálatában debütált, Tom Hanks nevével fémjelzett Greyhound, ami a mozivásznak helyett tette át székhelyét a streaming világába, ami lehet, hogy nem is volt akkora baj...

Az igaz történeten alapuló film témája hiánypótló volt, ugyanis a II. Világháború alatt lezajlott óceáni csatákról szóló filmek méltatlanul kevés figyelmet kaptak a stúdioktól. Ezt a hiányt a Greyhound részben betöltötte, ha szigorúan az óceáni csatározást vesszük figyelembe, azonban ezen túl vajmi keveset nyújt a nézőknek.

A film sztorija ugyanis a következő Krause kapitány (Tom Hanks) elmondja a barátnőjének(?), hogy kiképzésre megy a Karib-térségbe, vágás, Hanks már mint kapitány a képernyőn, akinek 3 másik hajóval meg kell védenie 50 óráig, a légitámogatásig, 37 kereskedelmi hajót, jönnek a német U-boat tengeralattjárók. akiket elsüllyesztenek, elérik a légitámogatás határát, és vége.

A film 90 perces játékideje majdhogynem egy szüntelen tengeri hajsza, ahol nem minden esetben világmegváltó a CGI, de látványosan és kellő feszültséggel szegezi a kanapéba nézőjét. Azonban ez nem elég az üdvösséghez. 

Még legalább 60 perc kellett volna ennek a filmnek, hogy ne egy egyszernézős, valamilyen maradandó nyomot hagyó alkotássá váljon, amire mintha nem is lett volna igény a forgatókönyvírók és a rendező részéről. Karakterizációról jóformán nem lehet beszélni, a főszereplő mellett a Clevelandet, az afroamerikai cateringest alakító Rob Morgan kapott egy enyhe morális töltetet a karakteréhez, senki más.

A film nem reflektált a kapitány moralitására, a kiemelten kezelt keresztény vallására, értékrendjére, sem a feketék helyzetére a háború alatt, sem a szembenálló felek világnézeti szembenállására. Emellett abból sem kaptunk ízelítőt, hogy hogyan nézett ki Krause kiképzése, milyen volt a családi háttere, milyen kapcsolat volt Evelyn (Elisabeth Shue) és közte, továbbá azt sem mutatták be, hogy a hadászati eszközök terén az ellenséges felek milyen technológiákkal és lehetőségekkel rendelkeztek.

Színészi játék terén nem lehetett nagy panaszunk, Tom Hanks hozta a tőle megszokottat, ahogy a legénység többi tagja is, egyedül Elisabeth Shue játéka volt olyan, mintha épp arra járt volna és ha már ott van akkor, bár nincs sok kedve, eljátssza Tom Hanks szerelmét. (Írnék pontosabb megnevezést róla, de erről a szálról semmi nem derült ki, csak hogy nem igazán hatotta meg a karácsonyi ajándék, amit kapott...)

Értékeljünk!

A Greyhound egy nagyszerű szórakozás lehet, ha úgy ül le valaki filmet nézni, hogy érdekli a II. Világháború tengeri hadszíntere, nem akar sokat elmélkedni a karakterek hátterén és döntéseiknek súlyán, és csupán egy másfél órás kikapcsolódásra vágyik egy végig feszült, háborús akciófilm keretében. Aki ennél többet vár a filmtől az csalódni fog, de legalább nem egy mozijegy árát költötte el rá, és csak 90 percet vett el az életéből.